Most értettem meg sok mindent, ami felől eddig nem voltam bizonyos. Gondolva igazabbnak tűnik, nem kimondva, de muszáj írni. Hogy akármi van, akárki is ül most előttem, az, aki mellett minden reggel felébredek, vagy bárki más, az ember csak maga van, egyedül. És amikor ezt gondolom, világos és mégis érthetetlen az a magány, amit most érzek. Olvas, velem szemben, kint sötét van, s a vonat zötykölődésétől bizonytalan az írás. Az utasellátó asztalán sörösüveg és kávéscsésze, benne az üres tejszínesdobozka. Azt mondja, nézzem, avart égetnek. Én kinézek az ablakon, s magamat látom csak, az ablak komisz tükör, ma este onnan is én nézek vissza saját magamra. Vizsgál engem ez arc, nyugtalanító, de újból és újból odapillantok. Oda kell néznem, hogy lássak valamit? hogy értsek?
Ő még mindig olvas. Nézem, s még én is fázok saját tekintetemtől.
Arra gondolok, vajon nem mindegy, kivel vagyok egyedül?
(1998)