delphoi MMIX

Az ellentétek vonzzák egymást, de zsák a foltját egyszer (vagy többször?) biztosan megtalálja. Ám vigyázz, mert addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik, ezért lassan járj! Tovább érsz. Vagyis lassan a testtel... Legalábbis lassabban. Kutyából állítólag nem lesz szalonna, de türelem rózsát terem, lassú víz partot mos, vagyis semmire nem mondd, hogy falra hányt borsó, így egyszer biztosan learathatod munkád gyümölcsét. Az élet ugyan nem fenékig tejfel, de ha egyszer sikerül átlépned a saját árnyékodat, megláthatod az alagút végét.

Neszesemmifogdmegjól!

2001. március 20.

Te is megértél a megírásra. Kimondhatnám az ítéletet: Légy megírva! A latinban persze ez is jobban, egy szóval fejezhető ki: Scribaris!
Írni Rólad vértizzasztó. A nyelvnek nem léteznek a szélesőséget és a mélységet kifejező olyan szavai, mint amilyen Te magad vagy. Ellentétpárokat használni? Túl olcsó eszköz lenne, és úgy tűnne, mintha ezek által behatárolható lennél.
Olyan vagy, mint egy feneketlen mély kút, ahová lejutni szinte lehetetlen, és én a korsóslány esztelen játékával várom azokat a pillanatokat, perceket, órákat, amikor feljössz hozzám.

Én, akinek mindig tériszonya volt.

(2001)

2000 ősze

A barátnőm beleszeretett a szeretőjébe. Azt mondta róla, hogy a szeme nem tükrözi a világot, nem veri vissza a fényt: olyan, mint a kerámia. Nem ver vissza, hanem mindent elnyel. Ez szép.

(2000)

1998. szeptember

A tengernél gondoltam ezt, éjszaka a viharban.

Nem ugyanazért utazunk-e, mint amiért szeretőink vannak? Elszakadás, nosztalgia, fájdalom. Elutazunk, tengerhez, városba, akárhova, illatokat, színeket, hangulatokat akarunk agyunkban megőrizni, aztán odébállunk, s arra gondolunk, egyszer visszatérünk ide. Később valahol, egy más helyen egyszer csak megtorpanunk, és azt mondjuk: mintha már jártam volna errefelé. Egy házsszeglet, az utca hangjai, nem is tudom. A sok kép egybecsúszik, összemosódik egy plasztikus valamivé. S mi örökké ugyanazt a valamit gyúrjuk, formázzuk.

Te voltál életem első térplasztikája.

(1998)

1998. szeptember 12.

Most értettem meg sok mindent, ami felől eddig nem voltam bizonyos. Gondolva igazabbnak tűnik, nem kimondva, de muszáj írni. Hogy akármi van, akárki is ül most előttem, az, aki mellett minden reggel felébredek, vagy bárki más, az ember csak maga van, egyedül. És amikor ezt gondolom, világos és mégis érthetetlen az a magány, amit most érzek. Olvas, velem szemben, kint sötét van, s a vonat zötykölődésétől bizonytalan az írás. Az utasellátó asztalán sörösüveg és kávéscsésze, benne az üres tejszínesdobozka. Azt mondja, nézzem, avart égetnek. Én kinézek az ablakon, s magamat látom csak, az ablak komisz tükör, ma este onnan is én nézek vissza saját magamra. Vizsgál engem ez arc, nyugtalanító, de újból és újból odapillantok. Oda kell néznem, hogy lássak valamit? hogy értsek?
Ő még mindig olvas. Nézem, s még én is fázok saját tekintetemtől.
Arra gondolok, vajon nem mindegy, kivel vagyok egyedül?

(1998)

as you like it

Az is érdekes különben, hogy ki hogyan itta a kávéját.

Volt, aki akárhogy, mert neki mindegy volt.
Volt, akinek külön fel kellett melegíteni hozzá a tejet.
Volt, aki feketén, egy csepp mézzel. Ha kihűlt, már nem itta meg.

Van, akinek már előző este belefőzöm a fahéjat és a vaníliát a tejszínbe.
Van.